KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

A budapesti Teréz apa története

Hajléktalan, csöves, koldus, kéregető, nincstelen. A legtöbb emberben e szavak hallatán egy műanyagflakonos bort szorongató ápolatlan, szakállas férfi körvonalai kezdenek kirajzolódni, aki valószínűleg csak magának köszönheti, hogy az utcára került. Ezzel egyidejűleg pedig az a tudatalatti skatulya is bezárul, amivel nekünk, tisztességesen dolgozó embereknek tovább foglalkozni időpocsékolás. „Miért nem mész el legalább havat lapátolni?” Ugye ismerős. Nemrég még én is ezt üvöltöttem magamban, amikor odajött hozzám egy koldus pár forintért. De az óta történt velem valami, vagy jobban mondva valaki, aki megváltoztatta ezt a bennem élő, előítéletektől terhes képet.

A kép illusztráció - forrás

A történet akkor kezdődött, amikor pár éve újságíróként dolgoztam és a téli időszakban sokat foglalkoztam a hajléktalanok helyzetével. Egyik nap arra mentem be, hogy üzenetet hagyott nekem a szerkesztőségben egy férfi, aki miután olvasta az egyik cikkemet, úgy döntött felkeres. Hajdú-Pataki Bélának hívták, és azt mondta, szeretne velem beszélgetni a témáról. Mint kiderült nem azért, mert szakértőként elemezni kívánja a helyzetet, vagy felkutatni a társadalmi felelősségvállalás hiányának okait, pusztán ő is az utcán él, és úgy gondolta, ha már foglalkozunk a kérdéssel, ne csak a felszínét kapargassuk. Belül éreztem, ahogy a képzeletem által megformált, rétegesen felöltözött kéregető fejére rákerült a címke: mihaszna. De tényleg csak beszélgetni akar? Vagy cserébe elvárja, hogy fizessek neki valamennyit? Kíváncsiságom és Bélus - ahogy szólítanom kellett - telefonból is kimászó pozitív személyisége aztán erősebb volt a sztereotípiák okozta félelmemnél, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót a Nyugati aluljáróban. Elmondta, hogy szeretne meghívni egy forró csokira az ott található gyorsétteremben, és arról fogom megismerni, hogy közel száz éves, ráadásul messziről sugárzik róla a nagyképűség. Vissza akartam utasítani a meghívását, de ragaszkodott hozzá.

Abban a pillanatban, hogy megláttam, elfeledtem minden címkét, és előítéletet. Megnyugodtam. Fehér inget, nyakkendőt, és barna lukas műbőr öltönyt viselt. Látszott, hogy készült a találkozóra. Hetven év körül lehetett, de tele élettel. Eleinte próbáltam kérdéseket feltenni, de az események olyan váratlanul és hirtelen követték egymást, hogy egy idő után csak külső szemlélővé váltam.

Bélus elmesélte, hogy tizenöt éve, szenteste napján került az utcára. Előtte mozigépész, és mérnök is volt, amíg le nem romlott annyira az egészségügyi állapota, hogy a felesége kitette otthonról. Igazi tragédiájának azonban mégsem ezt tartotta, miszerint: "Nincstelenségem nem itt kezdődött.”

Először harminc éve, lélekben vált hajléktalanná, miután beleszeretett egy cigánylányba, akit az édesapja nem tudott elfogadni. „Mikor a családom rájött, hogy kit szeretek, az apám azt mondta, meggyalázom a fajomat. Nem volt képes arra, hogy elfogadja: nem fehér a menye. Hiába üldözték el mellőlem, akit szerettem ezzel örökre megváltoztam a szemükben, amitől belül hajléktalanná váltam.”

Amikor pedig ez fizikai valósággá is vált első gondolata volt, hogy véget vet az életének. Két szatyorral, rossz egészségi állapotban végleg kilátástalannak érezte helyzetét. Végül életösztöne erősebb volt. A Kossuth tér felé vette az irányt a Filatori gát helyett, ahol egy metróhoz közeli rácson át kiáramló meleg levegő köré gyűltek a hajléktalanok. Nem küldték el. Ő lett a tizenkettedik ott, a legszélén, félig a fagyban.

„Az utcán az ifjonc van legalul, a hierarchia csúcsát a legrégebb óta kint élő foglalja el. Ez az utca törvénye!”

Hozzátette, ahogy társai idővel meghaltak, úgy kerülhetett ő is egyre beljebb, a melegebb felé. Mára már csak ketten maradtak. Közben megjárta az öregek otthonát, a hajléktalan szállókat, és végül a nyugati aluljáróban kötött ki. Ez áll szívéhez a legközelebb. Miközben mesél, néha rábök egy-egy emberre, aki ott köröz az aluljáróban, és történetükkel szabdalja apró darabokra sajátját. Kapkodom a fejem, próbálom feldolgozni mi is zajlik körülöttem. Még így is könnyebb, mint azt, hogy mi zajlik épp bennem...

„Kitartás kell az utcára, és valami, amibe kapaszkodni lehet. Szerintem ez a túlélés lényege.” Bélusnak ezt egyfelől a versírás adta meg, ugyanis néha a gyorsétterem dolgozói beengedték oda, ahol mi is ültünk, a Pilvax sarokba. Ő nevezte el így a huzatos gyorséttermi zugot. Másrészről az örökös tudásszomj, ami benne él. Pár éve jelentkezett a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakára, ahova fel is vették, és jelenleg azért járja másodjára az első félévet, mert az utcán nagyon nehéz volt felkészülnie a vizsgákra. De talán ez az ismétlés volt az, ami miatt pár hónapja bekerülhetett a kollégiumba.

„Egyszer, amikor terepgyakorlatot végeztek a csoporttársaim megláttak ahogy itt ülök, a reményvesztettek között, és felismertek. Velük volt Iványi Gábor, az intézmény rektora is, aki elintézte, hogy bekerülhessek a főiskola kollégiumába.”

Azóta Bélus átmenetként tekint önmagára. Egy félig hajléktalan ő, aki most már tud tisztálkodni, verseket írni, és a vizsgáira készülni. És aki rendületlenül segíti a kint maradt társait, amolyan Teréz apaként. Van egy szolid kis jövedelme, és egy százast, vagy egy kétszázast mindig ad a nála jobban rászorulóknak. Egy furcsa alak ott lent, aki együtt aludt velük, és mikor kicsivel jobbra fordult a sorsa, visszajött szétosztani, amije van. Tudott annyira erős maradni, hogy segítsen például a kürtős kalács tábláját cipelő nyolc hónapos terhes kismamának, Katinak, Sárikának, akit aznap reggel elkísért a BMSZKI segélyosztó helyére, vagy Anikónak, akinek odaadta a kesztyűjét, mondván ő zsebre dugott kézzel is tud mászkálni. Emiatt pedig csodálom Bélát.

„ (15.) nekem szemüregembe kéket cseppentett az ég
és bírni véltem valaki kódolatlan üzenetét
de bennem azonmód valami megriadt
mert  lefogtak egyből és földre nyomtak
rossz szagú megélhetési hadfiak…”       (Hajdú-Pataki Béla)

Ekkor a szomszédos asztaltól odalépett hozzánk egy középkorú hölgy. Zsuzsaként mutatkozott be, a Corvinus Egyetem tanulmányi osztályáról. Hallotta, hogy a hajléktalanokról beszélgetünk, és egy kis időre teljesen ismeretlenül, úgy döntött csatlakozott hozzánk.

„Azt szeretném, ha lenne egy olyan internetes portál, ahol valaki leírja ezeknek az embereknek a történetét. Hogy váltak nincstelenné, és mit próbáltak már annak érdekében, hogy talpra álljanak. Ha kialakulna egy személyesebb viszony velük, talán könnyebben lehetne segítőkre találni. Nem úgy általában a hajléktalanok lennének egy valamiként, arctalanul, hanem Béla, Sára, Anikó… mert alapvetően a mi gondolkodásmódunkkal van a probléma. Nem megvetést, szánalmat, hanem részvétet kellene érezni irántuk.” – kezdte mondandóját.

Az csak ezután derült ki, ő be is fogadott egy hajléktalant pár éve. Az egyik ismerősének a gyereke került önhibáján kívül az utcára, és azóta sajátjaként tartja el. Így összesen hét gyermeke van, és bár a fiai nem igen fogadták el, ő nagyon megszerette fogadott fiát.

Közben Béla meglátja a gyorsétterembe betérő régi barátját, Tóth Sándort, a Magyar Színház egyik színészét. Egy rövid összeborulás után Sándor felajánlja Bélának, hogy a menjenek el most az ünnepek körül egy két előadására hozzá a színházba. Természetesen azt sem utasítja vissza, hogy Béla magával vigye „a családját” is. Miután a színész távozik, nekem is rögtön megadatik a lehetőség, hogy bármikor, ha kedvem támad, csatlakozhatok hozzájuk. Bélus elmeséli, hogy régebben kisegített néhányszor a színházban, és cserébe megvendégelték a színészek. Említett neveket, olyanokét, akikről lehet ugyan hallani, de nem ilyen kontextusban. Ez a téma valahogy nem olyan trendi, mint a megcsalta, megverte, tönkrement vagy elvált. Segített, törődött, befogadta. Tényleg milyen más. 

Lassan indulnom kell, négy órája már, hogy belecsöppentem ebbe a furcsa valóságba. Búcsúzóul kapok egy dedikált példány a Magánbirodalom című antológiából, ami kortárs költők verseit: orvosét, tanárét, ügyvédét, és Bélusét is tartalmazza. Felállunk, Bélus kifelé menet még elmond gyorsan pár történetet azokról, akik ott álldogálnak a metrókijárat körül. Mikor aztán elköszön, én zavarodottan négyszáz forintot teszek a kezébe, mondván ő jobban tudja, kinek van rá a legnagyobb szüksége. Könnyes szemmel szorítja a kezem, és hálálkodik. Nem kell, szívesen tettem, és ugyan olyan szívesen írom e sorokat is. Én ennyit tudok segíteni.

A cikk szerzője Ámon Judit.

Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!