KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

Aki észhez akarta téríteni az emberiséget

Vérnász című operáját 37 városban játszották. Mindenki kedves, mosolygós, barátságos emberként emlékezik rá, mostantól pedig egy egészen különleges verseny őrzi az emlékét. Szokolay Sándor lányával, Orsolyával beszélgettünk. (Ágoston László interjúja)

Szokolay Sándor


Azért nem irigyellek. Az XX. század egyik leghíresebb magyar zeneszerzőjének a lányaként biztosan rengeteg elvárással kellett megküzdened. Nagy ember gyerekének lenni nagyon sokszor hátrány is, nem?

Igen, talán ezért is fordultam el az aktív zenei pályától, hiába van meg a zeneakadémiai hegedűművész diplomám. Pályakezdő muzsikusént mindig a „kis Szokolay” voltam, a legtöbben nem tudtak elvonatkoztatni, hogy a lánya vagyok. Szerettem volna önmagam lenni, függetlenedni annak ellenére, hogy az apa-lánya kapcsolatunk nagyon szoros volt. Amióta az életművét gondozom, szinte csak pozitív tapasztalataim vannak. Csodálatos a munka, mind méretét, mind értékét tekintve hatalmas az örökség.

Pontosan 400 mű, se nem több, se nem kevesebb. Szándékosan írt pont ennyi darabot? Miért?

Apukámat ugyan foglalkoztatta a számmisztika, ráadásul pont egy másik kerek szám, a 80. születésnapja után hagyott fel a komponálással, de ez – bármilyen hihetetlen – a „véletlen” eredménye. Szívbetegsége szabott határt tervei megvalósításának. Utólag, ha végig nézem az életművet még sok ilyen érdekességet veszek észre, ami pusztán az ösztönös tehetsége és valamiféle hatodik érzék eredménye. Már fiatalon is ösztönös, intuitív lénye emelte ki környezetéből.


Szokolay Orsolya édesapjával 2013-ban

Mondd, van róla olyan kép, amin nem mosolyog? Mindenki szerint állandóan körül vette valami nem evilági kedvesség és derű. De ha a témaválasztásait nézem, mégis egy vívódó lélek képe bontakozik ki előttem…

A kettő nem mond ellent egymásnak. Nemrégiben megjelent gyermekkori leveleit olvasva értettem meg honnan ered ez a kettősség. Szegény, egyszerű családból származott, ráadásul gyermekkorában a front elől menekültek. Az eszmélés éveire rányomta bélyegét a háború, talán éppen ezért jelentett számára megváltást, amikor 16 évesen a Békés-Tarhosi Énekiskolába került és felismerte, hogy élete a zenétől elválaszthatatlan. 16 évesen kezdte meg zenei tanulmányait! Rendkívül későn, de óriási elszántsággal és szorgalommal, lehetetlent nem ismerve merült el a megismerésben. Élete végéig kötelességének érezte képességei fejlesztését.

A mosolygóssága is innen ered: a semmiből kellett mindent felépítenie egy a világégés utáni, ’56 előtti Magyarországon. Az egyetlen biztos pontot szerettei jelentették, mert érzelmei irányították minden emberi kapcsolatát. Nem érdekelte a rang, a cím, a társadalmi osztály, mindenki felé ugyanolyan nyitottsággal fordult. Később a koncertek után is hosszan beszélgetett a darabját játszó zenészekkel, de még a ruhatáros nénikhez is volt pár jó szava. Sikerei csúcsán sem feledte honnan jött. Üzenete volt minden ember számára.


 

Banális a kérdés, de nem bírom nem feltenni: meg tudnád fogalmazni, mi volt ez az üzenet?

Az, hogy merj hinni önmagadban, az álmaid megvalósításában és tegyél meg mindent a képességeid kibontakoztatásáért! Mindenki, a legegyszerűbb ember is valamilyen tehetséggel születik. Aput sohasem az érdekelte, hogy kinek mennyi jutott belőle, hanem az, hogy kihozza-e a maximumot önmagából. Amikor a tanítványai lusták voltak, nem dolgoztak, elszomorodott. Észhez akarta téríteni az emberiséget!

Nem túl ambíciózus egy ilyen cél?

Egyáltalán nem, mert sokakkal ellentétben, ezt nem idomítással, hanem az egyén és kis közösségek szintjén látta megoldandónak. Hitt benne, hogy a létezésünk célja tökéletesíteni magunkat és egymás javára fordítani a saját magunkban megtalált erőket. Minél inkább úgy látta, hogy a világ eligénytelenedik, egyre felszínesebbé válik, annál jobban magáénak érezte ezt a küldetést.

Mit tehet egy művész ezek ellen?

Senki sem háríthatja el a felelősséget – tehetségének és az adottságainak megfelelően. Aput nagyon foglalkoztatta magyarságunk kérdése. Féltett kincset jelentett számára: a szülök, szülőföld, az iskola, a magyar nyelv, az irodalom, a népzene, az emberek, közös kultúránk szeretete. Amikor ezt támadás érte, rendkívül megviselte. Például az erdélyi falurombolás annyira megrázta, hogy 2 napig ki sem jött a szobájából és megírta az „Ima rontás ellen, fohász Erdély faluiért” című kórusművét, amely az egyik legsikeresebb darabja lett. Ezrek éneklik azóta is sorait: „Nyelvünkön bátran szólhassunk, eleink mellett nyughassunk. Aki ez imát ma vélünk mondja, egész világ magyarjait minden bajtól óvja!”. Úgy érezte nem várhat tétlenül, meg kell állítani a pusztítást és szakadt ki szívéből az őszinte fohász.


 

Híres volt arról, hogy akkor is hívő volt, amikor ez nem volt „divat”.

Lényének elválaszthatatlan része volt a hite és a felekezeteken messze túlmutatott. Talán a pályafutása is másként alakult volna, ha enged a korszellemének és nem írja szakrális művek hosszú sorát. Nem befolyásolták a külső körülmények, a legnehezebb időkben is kitartott hitvallása mellett.

Egy nagyon fura zeneszerző versenyt hirdettetek meg nem rég édesapád emlékére: három korcsoportban 21 év alatti fiatalok darabjait várjátok. Ez elképesztő korhatár. Miért?

Ez a generáció még képlékeny, keresi a helyét és nem csoda, hogy bizonytalan a jövőképük. Apukám sem találta a helyét ebben az életkorban, ha nem kerül a legendás Békés-Tarhosi Énekiskolába nem válhatott volna zeneszerzővé. Élményiskolának nevezte ezt a zenei líceumot, ahol megbizonyosodott róla, hogy az oktatás legnagyobb lehetősége: az élmény. A mi versenyünknek a célja sem más, mint a fiatalok inspirálása.

Ebben az életkorban az alkotó kedvű fiatalok még nem kész, érett zeneszerzők, de már ott van a tehetség szikrája, az egyéni hang keresésének izgalma. A gyermeki fantázia a legérintetlenebb, a legtisztább, amit felnőttkorban szeretnénk újra megtalálni. Nagy kár, hogy elvész ez a fajta ösztönös kreativitás, még akkor is, ha később felváltja a megfontolt tudatosság és a szakmai bravúrok. Hát, minket most kivételesen az előbbi érdekel.

Mi a díj?

Elsősorban az „élmény”, hogy az Erkel Ferenc alapította Budapesti Filharmóniai Társaság művészei és a Virtuózok ifjú muzsikusai szólaltatják meg a neves zsűri által értékelt kompozíciókat a Vigadó patinás falai között. Azt hiszem az anyagiaknál ez sokkal többet ér, de természetesen pénzdíjak is vannak.

Érdekli ez a mai fiatalokat?

Szerintem, érdekelni fogja őket, ha eljut hozzájuk a hír. Sokkal több van bennük, mint amennyit magukról feltételeznek. Amíg az amerikai egy „Let’s do it! – Csináljuk meg!” – típusú nemzet, addig a magyar valahogy az „Úgysem fog sikerülni” hozzáállásba süpped. Pedig ott van bennünk, mindannyiunkban a lehetőség, a kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. Nagyon jellemző, hogy eddig bárkinek beszéltem a versenyről, mindenki rögtön azt kérdezte, miben tudna segíteni. Ilyenkor úgy érzem, az ügy, amit apu nevében képviselek, azt a szeretetet, jó szót és mosolyt tükrözi vissza, ami életében a személyiségéből sugárzott. Egyszer azt mondta, „nem hiszek a meghalásban”.  Kezdem érteni, mire gondolt.

Többet szeretnél megtudni? Neveznél a versenyre? Kattints ide!

 

Ismersz olyat, akit érdekelhet a verseny? Ne felejtsd el megosztani vele a cikket!

Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!