KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

Szeret-e az Isten?

Vannak olyan keresztény emberek, köztük bloggerek vagy éppen papok, lelkészek, akik valamilyen különös oknál fogva egészen perverz lelkesedéssel beszélnek az ítélkező Istenről, aki kénköves és tüzes esővel pusztítja el Szodomát és Gomorrát, vagy éppen az egész emberiséget akarja megsemmisíteni vízözön által, csakhogy eltörölje még a bűnnek írmagját is. Amikor erről beszélnek átszellemülnek és valamiféle torz és önelégült gyönyör járja át őket. De nem értem, hogy mit élveznek!?

Nagyon belém égett annak a vasárnaponként rendszeresen traumatizált meleg fiúnak a története, aki egészen addig azt hitte, hogy ateista, amíg velem nem beszélgetett a szerető Istenről. Arról mesélt, hogy lelkészének kedvenc prédikációs témája volt, hogy híveit „szent” meggyőződéssel arra buzdítsa: „hogy gyújtsák fel a zsidókat, a katolikusokat, a melegeket!” A sort persze hangulata szerint tudta még cifrázni. De vajon milyen lelki karakter kell az ilyen mondandóhoz? És milyen istenkép?

Kérdezz meg egy embert, hogy hisz-e Istenben, majd azt, hogy no és ez az Isten milyen? Ha válaszol, akkor rögtön megtudsz róla mindent, na nem az Istenről, hanem az emberről. Milyen gyakori, hogy az ember a saját képére csinál magának egy erőszakos és ítélkező istent, aki mindenkit gyűlöl, akit tulajdonképpen ő nem bír elviselni! Hiszen az istenkép és az emberkép összefügg. Az ember szívesen vetíti bele magát az Istenbe, a róla alkotott képbe belegyömöszölni az összes frusztrációját, megkeseredettséget vagy éppen önmaga elfogadásának hiányából táplálkozó önutálatát. És milyen felszabadító érzés azt gondolni, hogy nem ő, hanem az Isten az, aki utálja a hitetleneket, a melegeket vagy éppen a kék hajúakat és a pokolra fog jutni mindenki, aki nem fér bele a kalapba.


Pieter Lastman - Jónás és a hal (1621)

Persze ez a mentalitás nem mai dolog, mindig is jellemezte az embereket. Egyfajta spirituális gőg, kiválasztottság tudat gyakori kísértése a vallásos embereknek. Ilyen volt Jónás, a lázadó makacs próféta esete is, aki semmi pénzért nem akart Ninivébe, a bűnös városba menni, hogy ott prédikáljon annak pusztulásáról. Na nem azért, mintha nem nézte volna végig azt a legnagyobb élvezettel! Sőt! A történetet festményekről vagy irodalmi művekből biztosan ismerjük: egy nagy hal elnyelte Jónást a tengeren, amikor éppen az ellenkező irányba, az akkori ismert világ Ninivétől legtávolabbra eső pontja felé menekült egy hajón utazva. A matrózok pedig a hirtelen támadt vihar miatt bedobták a tenger mélyére, hiszen kiderült, hogy Istene elől menekül. Majd a hal három nap múlva élve a partra vetette és újból megkapta a küldetését, amit ezúttal teljesített is. Elment és elmondta a Niniveieknek, hogy „még negyven nap és a város elpusztul”, ezek után fogta magát és kiment a város peremére, oda, ahol a csapás már nem éri, de még kéjes módon végig tudja nézni a bűnösök pusztulását. Viszont nem jött be a számítása, mert szavai hatására – ami egyetlen rövidke mondat volt! – az egész város megtért. A történet ironikusan beszél erről, hogy Jónást minél jobban kigúnyolja, hiszen még az ökrök és juhok is böjtöltek és zsákruhába öltözték, úgy tartottak bűnbánatot (pedig ugye még lelkük sincsen...), nemcsak a város apraja és nagyja.

Jónás pedig ott ül a város szélén és várja az isteni pusztító csapást. Na, de közben az Örökkévaló meggondolja magát, sőt megbánja a rosszat, amit tervezett és megkegyelmez mindenkinek. Jónás erre iszonyatosan kiakad, haragra gerjed és a saját halálát kívánja, mert meghalnia is jobb, mint azt elviselni, hogy az Isten nem olyan, mint amilyennek ő akarja, hogy legyen. Hogy irgalmas Ninivéhez, aminek pedig szerinte pusztulnia kellene. És itt a történet végén az is kiderül, hogy tulajdonképpen miért is akart Jónás Ninive helyett a világ másik végére futni: „Mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes, aki megbánja a rosszat.” Vagyis Jónás nem akarja, hogy Isten megbocsásson a bűnös városnak, sőt tudja, hogy ez fog történni, ha ő odamegy, ezért inkább elmenekül.

A fundamentalistáknak szólok: a történet nem valódi, vagyis így soha nem történt meg! Nem, a nagy hal sem falta fel Jónást, aki három nap múlva sértetlenül kilépett volna annak száján a száraz partra. A történet didaktikus fikció, azaz szatirikus tanító elbeszélés. Azért találta ki a szerző, hogy a korabeli vallási exluzivizmust, a kizáró-kirekesztő gondolkodást ostorozza és a szerető Istenről beszéljen, aki egészen más, mint az emberi elképzelések, gondolatok róla.

Főleg, ha az istenképet valamiféle pszichés torzulás, az önszeretet hiánya vagy a kiválasztottság képzetének groteszk magabiztossága alakítja. Az ember örök kísértése az, hogy Istent játszon! És ezzel a hatalommal elnyomja, megbélyegezze, megszégyenítse vagy a gázkamrákba küldje azokat, akik szerinte bűnösök. Az ilyen Jónásokkal az a baj, hogy semmit sem tudnak az Istenről, mert aki nem szeret, az nem ismerheti Istent, aki szeretet – és semmi más!

Perintfalvi Rita írása -  A szerző blogja: http://tukoraltal.blog.hu

Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!