KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

Akik mindig értékelik a szeretetet

Az Erzsébet-program keretében a hátrányosabb helyzetű, többnyire vidéki iskoláknak lehetőségük nyílik arra, hogy karácsony közeledtével elmehessenek a Fővárosi Nagycirkuszba, vagy egyéb színházakba, előadásokra. Olyan helyekre, ahová nem biztos, hogy más esetben el tudnának jutni. Idén karácsonykor is volt ilyen, és a programok lebonyolításához kerestek segítőket.

A kép illusztráció - forrás
 
Minden ilyesmire szívesen jelentkezem, mert annyira jó látni az önzetlen csillogást a gyerekek szemében, mikor eljuthatnak egy olyan helyre, előadásra, amin még nem voltak. Ilyenkor tudja az ember igazán értékelni azt, amilye neki van. Megdöbbent az élmény, hogy nekem milyen jó sorsom van az ilyen emberek életéhez képest. 
 
Lényeg a lényeg, jelentkeztem. Mielőtt jöttek a gyerekek, hatalmas volt a sürgés-forgás, a főszervezők pedig nagyon csúnyán viselkedtek és beszéltek velünk, segítőkkel. Ekkor már kicsit felment bennem a pumpa, de már vártam, hogy jöjjenek a gyerekek, és onnantól majd minden jobb lesz. 
 
Mikor megérkezett az az iskola, akikhez én voltam beosztva, mint segítő, nagy lelkesedéssel, széles mosollyal és kedves hangnemmel beszéltem hozzájuk. Rögtön tudatni akartam velük, hogy itt és most ők a legfontosabbak. A tanáraik azonban gyorsan megtörték azt a hangulatot, amit én meg szerettem volna teremteni. Mikor hatodjára szakított félbe a tanító, csupán azzal, hogy rászóljon egy-két halkan pusmogó, nevetgélő gyerekre (arról nem is beszélek, milyen hangnemben), finoman közölni próbáltam, hogy engem nem zavar, nyílván izgatottak, de biztosan így is tudnak figyelni. A kedves, türelmes hangnemtől sosem tértem el. 
 
A helyzet azonban egyre rosszabb lett. Beleszóltak a munkámba A TANÍTÓK! Közbeszóltak, mikor beszéltem, és mikor azt mondtam, megyünk a ruhatárba, ők dacosan mosdóba vitték a gyerekeket, mikor azt mondtam, mosdó, akkor a büféhez vitték és hasonlók. Így telt ez végig. Nekem tartanom kellett magamat az előírtakhoz, és közel sem a gyerekek viselkedésével volt baj, hanem a tanítóikkal
Egyre idegesebb lettem. 
 
A tetőpont az volt, mikor az előadáson szünet volt, és a tanítók NEM ENGEDTÉK MEG A GYEREKEKNEK, hogy kimenjenek mosdóba, vagy a büféhez (ami a kivételes alkalom gyanánt ingyenes volt). Mindenzt mondván azért, hogy nehogy szétszéledjenek. 
 
Már alig vártam a nap végét. De lenyeltem ezt is. Megkérdeztem a gyerkektől, hogy mit hozzak nekik a büféből, kérdezgettem, hogy tetszett nekik az előadás. Ők nagyon kedvesek, mosolygósak és lelkesek voltak (velem, mert így bántam velük, a tanítóikkal persze nem, tőlük vagy féltek, és nem mondtak semmit, vagy a pimaszabb fiúk kifigurázták őket. Hát, érdekes.)  A tanítók közben persze folyamatosan beszóltak és elégedetlenkedtek velem.
 
Mikor vége lett az előadásnak, megkönnyebbültem, hogy a programból már nincs sok hátra. Már nagyon kész voltam a felnőttek miatt. Odaadtam a gyerekeknek a kabátjaikat és az ajándékcsomagot. Végig kedvesen, bár a sírás szélén álltam, úgy bántak velem (is) a tanítók. Azt éreztem, ez volt a legügyetlenebb szereplésem segítőként.
 
De egyszercsak valaki megkocogtatta a combom. Lenéztem, és egy sérült kisfiú nézett rám fel a hatalmas szemeivel, széles mosollyal, izgatottan és ezt mondta: "Olyan jó volt ez az egész! Köszönöm szépem, soha nem fogom elfelejteni ezt a napot!" Én pedig sose fogom elfelejteni ezt a kisfiút.
 
A cikk beküldője kérte, hogy ne közöljük a nevét.
Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!