KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

Egy csodálatos kép története

2012. február 15. Ez a dátum úgy égett bele az agyamba, mint a születésnapom vagy karácsony napja. Ezen a napon alakult meg az operatársulatom, tartottuk az első koncertünket és ekkor készült ez a kép is. 

Herman Péter képe - a fotós oldala

10 éves voltam, ötödikes. Egy meleg, nyárvégi napon, tornaóra után a középiskolám (Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium) egyik fülledt termében ültem. Akkoriban még súlyos asztmám volt, mindig a zsebemben lapult a Ventolin, ha befulladnék - és éppen ekkor már túl is voltam a használatán. Ájuldoztam, miközben a többiek kötelező vers-memoritereket mondtak fel Szabó Zoltán tanár úrnak. Nem tudom milyen megfontolásból, de én is jelentkeztem, pedig alig álltam a lábamon.

"Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek." - kezdtem.

Ahogy haladtam előre, az átélés (és az oxigénhiány) egyre messzebbre repített. Éreztem, hogy jó, amit csinálok és csönd lett az egyébként susmorgó teremben. Szabó tanár úr felnézett a naplóból, lassú mozdulattal arrébb tolta a papírjait, felkönyökölt és csillogó, mosolygó szemmel támasztotta állát a tenyerére. Végére (és túl-) éltem.

"Laci, nem akarsz szavalóversenyen indulni?" Nem akartam.

Leültem és ment tovább az óra. Szünetben odaszaladt hozzám valaki: "Szabó tanár úr hívat, a tanáriban vár!" Odamentem. Hozzám lépett az akkor harmincas férfi és ennyit mondott:

"Nem érdekel, mit mondasz, el kell indulnod azon a szavalóversenyen! Tehetséges vagy. Nagyon! Segíteni fogok és addig nem nyugszom, amíg előadóművész nem lesz belőled. Megértetted?" Megértettem.

Eltelt tizenöt év. Azóta rengeteg szavalóversenyre elmentem, sokat meg is nyertem közülük, felvételiztem a színművészetire, meggondoltam magam, kijártam a Zeneakadémiát és alapítottam egy operatársulatot. A koncert hihetetlen mostoha körülmények (lemondások, hóvihar, betegség) között, de telt házzal, fantasztikus sikerrel zajlott. A koncert végén, az ünneplés után megláttam egy negyvenes férfit a folyosón állni. Nem szóltam semmit csak odaszaladtam és a nyakába borultam. Ezt a pillanatot kapta el az akkor még alig ismert, mára már a fél világot bejárt fotós barátom, Herman Péter, nem is tudva, mit lát, tulajdonképpen véletlenül.

A pillanatot, amikor tizenöt év után egy öleléssel, szó nélkül megköszönöm, hogy Szabó tanár úr - azóta már Zoli - hitt bennem és a pályámon elindított.

Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!