KeresésJoszo.hu – Szóljunk egy jó szót egymásért!

Hogyan köszönhetem az életem a magyartanáromnak

A nyolcvanas évek elején érettségiztem a budapesti Móricz Gimnáziumban. Akkor még a mai Baár-Madas épületében, és a pártelit, valamint rózsadombi flancosék gyerekei jártak oda - és meglepő módon szabadelvű oktatás folyt, legalábbis egy csomó tanárt engedtek "normálisan" tanítani. Ott volt könyvtáros és magyartanár Győri János tanár úr, akkor még fiatal kisgyerekes családapa (a lánya, Noémi, fuvolaművész lett).

(A kép illusztráció - forrás)

Akkor indult az úgynevezett "fakultációs tanterv" és ő tartotta az emelt szintű magyarórákat. "Extrém módon" - legalábbis abban az időben extrémnek számító módszerrel.. Nem használtunk például tankönyvet. Az irodalmi anyagot megbeszéltük, tehát nem ő adott elő és kért számon, hanem korrekt párbeszéddel teltek az órák

Harmadikos koromban Ady: Fekete zongora című versét kellett (volna) elemezni, engem szólított fel. Én meg mondtam hogy én ezt nem tudom. Miért? Mert szerintem ez egy marhaság. Így. De nem a várható egyesüljlefiamkifelé következett, hanem - bár kissé meglepetten - újabb kérdés: miért?

És elmondhattam. Minden retorzió nélkül. Következő nap lehívatott a könyvtárba és tovább kérdezte, hogy miért gondolom/látom így a dolgokat. És kvázi különórákat adott - ahol arra volt kíváncsi - de tényleg! - hogy mi van az én fejemben, mi van a kamasz álarcom mögött...

Tudni kell ehhez, hogy rettentően magányos, zárkózott gyerek voltam, az osztály (és bármilyen környezet) perifériáján, képtelen voltam beilleszkedni és képtelenek voltak befogadni. Gyűlöltem és féltem. És senki sem volt még csak kíváncsi se rám. Életemben először, ez a tanár.

Valóban érdekelte, mit gondolok, ki/mi vagyok. És elkezdett külön feladatokat bízni rám - irodalmi vonatkozásban - előadásokat "kellett" tartanom, és negyedikre felhozott az osztály egyik prominens tagjává. (Szerencsém is volt, hogy ebben az osztályban inkább az értelem, semmint a menőzés dominált.) A társadalomba - rengeteg hiábavaló próbálkozás mellett/után - azóta sem sikerült integrálódnom, de egyet elért nálam a TANÁR ÚR, hogy soha nem adtam fel, legalábbis innen belülről. Valahol bennem van/maradt a meggyőződés, hogy igenis én is vagyok valaki és érek (legalább) valamit.

Tehát de factoaz életemet köszönhetem annak az embernek, aki 36 évvel ezelőtt egy magábakeseredett kamasz kislánynak kinyitott egy ajtót/ablakot a világra. Mert nem mellékesen ráirányította a figyelmemet arra is, hogy attól, hogy valami nem tetszik, még lehet érték, sőt! Pusztán venni kéne a fáradságot, és megismerni!

A cikket beküldte: Garaczi Ági

Volna neked is egy jó szavad a világ számára? Küldd el nekünk saját történetedet ide kattintva vagy a [email protected] e-mailcímre!