Elkezdődött a 2020-21-es tanév. A gyerekek hat hónapos kihagyás után térnek vissza, ami önmagában is nagy kihívás. “Én tutira nem tudok visszailleszkedni a suliba.”-mondta nekem egy kilencéves, drukkolva, hogy talán mégis otthoni tanulással kezdődik a tanév. A szülők persze más véleményen vannak, a legtöbb családban extra terhet jelentett az otthontanulás szülői koordinálása.

Megkapta minden oktatási intézmény a járványügyi protokollt, elég nagy visszhangot váltott ki a pedagógusoknál, és az iskola iránt érdeklődő szülőknél is. Persze igazából senki sem tud jó megoldást, ha otthon maradnak a gyerekek, az megint újabb családokat dönt be, és a gazdasági helyzetet is tovább nehezíti, ha pedig elkezdik az ovit, a sulit, az megoldhatatlan problémák sorát zúdítja az érintettekre.

Mert az ezer sebből vérző oktatási rendszerünk ezekkel a személyi és fizikai feltételekkel nem tud megfelelni a protokollnak. Semmiképp. Az ehhez igazodó intézményi protokoll kidolgozásával azonban a felelősség oda kerül, ott van, az adott iskoláknál, a pedagógusoknál. Ennek a terhével dolgozni viszont nem lesz egyszerű.

A kép illusztráció

Már rögtön a takarításnál megtorpan a dolog. Mert ebben most nagyon ott kellene lennie a felelősségnek, folyamatosan. Régen, az iskolai takarító és karbantartó fontos szereplője volt az iskolai életnek. A falusi iskolákban még a tablóra is rákerült “Irénke néni” meg “Pista bácsi”. Ők voltak a felelősök az iskola higiéniájáért, a javításokért, az ablakoktól a mosdókig, a virágoskerttől az udvarig. Rend is volt, a jelenlétük is segítette ezt, az iskola “rejtett tantervének” építéséhez ők is hozzájárultak. Aztán változott a világ, a helyzet, a nagyobb településeken jöttek a takarítócégek, mert így olcsóbb volt, a kisebbeken meg a közmunkában takarítók, mert ez meg az iskolának nem is kerül semmibe.

Csak ebben már nincs meg az, ami az intézményi takarítóknál még megvolt. A személyesség. A takarítócég vállalkozás, cserélődő emberekkel, személyi kapcsolódás nincs az iskolához. A közmunkában takarító pedig nem feszül meg ennyiért, 58 ezerért csak épp azt csinálja meg, amit nagyon muszáj, azt sem biztos, hogy megfelelően. Az, hogy hányan látják el a feladatot, és mennyi kellene most a megváltozott helyzetben, csak hab a tortán.

Hogy ki fogja így áttörölni megfelelő gyakorisággal az ajtókilincseket, padokat, wc-ket, nagy rejtély. Gondolom, a tanteremben megteszik a pedagógusok. Hiszen nekik is érdekük, hogy csökkentsék a kockázatot. De vajon ez elégséges lesz-e?

A kép illusztráció.

Mert vannak más tételek is, amelyek megoldhatatlanok. Most nem azokat írom, hogy fizikailag nem lehet másfél méteres távolságot tartani, hogy nincs elég tanterem, szék, pad, pedagógus a csoportbontáshoz, mert ezekkel úgysem tudunk megbirkózni, semmiképp. Azt sem kezdem el boncolgatni, hogy mennyire képtelenség szájmaszkban lenni a tanórán, pedagógusnak, gyereknek, mert szerintem megtapasztalta már mindenki, aki maszkban vásárol, hogy mennyire nem lehet érteni, mit mond az ember, még másfél méterről sem, nemhogy osztálytermi méretben beszélve. Azt meg, hogy a leszakadó térségek iskoláiban tanuló gyerekek szülei mennyire tudnak partnerek lenni a védekezést segítő eszközök biztosításában, most fel sem vetem.

Inkább a felelősségről írnék. A szülőkéről először. A szülők viszonyulása a járványhoz ugyanis ugyanaz, mint mindenkinél, vagyis nagyon szélsőséges. Jelen van benne a gyermekét túlzottan féltőtől a járvány tényét tagadóig minden. Jelen van, aki nem akar táppénzre menni, és nem marad otthon a gyanús tüneteket produkálóval sem, hanem engedi az iskolába. Az oka ennek is sokféle, lehet egzisztenciális, de lehet egyszerűen az is, hogy egy kis köhögésből, lázból az adott szülő nem csinál gondot. Eddig sem csinált, úgy véli, ismeri a gyerekét, tudja, hogy nem komoly a baj. De ki tudja majd, hogy komoly vagy nem?

Mennyi konfliktust rejt ez a pont! Szülők fognak egymásnak ugrani, ha az osztályban lesz egy pozitív gyerek, mert az mindannyiuk életére hatással lesz, jó, ha csak egy kéthetes karanténnal.

A pedagógus ebben ugyanolyan bizonytalan. Mert ő sem tudja megítélni, a tüsszögés, köhögés jelent-e kockázatot, vagy sem. Ha “keménykedik” a tüneteket produkáló szülővel, újabb konfliktushelyzet lehet. Ha nem szól, akkor a többi szülő fogalmazza meg felé, hogy az ő dolga lenne….

No meg azt sem feledjük el, hogy a pedagógusok viszonyulása a járványhoz is ugyanolyan szélsőséges értékek között mozog, mint a szülőké. Mint mindenkié, akik ma bizonytalanok, információhiányosak, tele vannak szorongással, hiszik vagy nem ezt az egészet, féltik magukat, a szüleiket, a gyereküket, és pontosan érzik, ők is kockáztatják a saját egészségüket is.

A legnagyobb baj az, hogy a “felelősek vagyunk egymásért” érzést valahol az évek során már elvesztettük. Hova lett az a társadalmi kontroll, ami visszanyomta a negatív reakciókat, a saját érdek érvényesítését, ha a közösség érdeke más kívánt? Eldurvult minden, a viszonyulásoktól a kommunikációig. Ebben kellene most egymásra figyelni, egymást támogatni, mindannyiunk érdekében. Iskoláknak, osztályoknak, szülői közösségeknek és tantestületeknek. Ezt most ugyanolyan lehetetlennek látom, mint több tantermet és pedagógust biztosítani a biztonságos tanításhoz.

A tanévkezdés mindig egy feszült időszak, de mi, pedagógusok mindig keressük benne a pozitív kapaszkodókat. Most sokkal nehezebb megtalálni. A viszonyulások szélsőségesek. A tolerancia egymás iránt minimális. A szolidaritást kiszorította az egyéni érdek.

Azért én reménykedek, hogy megússzuk nagyobb veszteségek nélkül. És talán elképzelhető, hogy a baj végre rádöbbent mindenkit, mennyire fontos lenne a szociális készségek fejlesztése. Hogy végre ne csak az “én” számítson, hanem a mi is. Hogy közösségként működjünk újra.

Mert a járvány kockázatát csak együtt tudjuk csökkenteni. Ezt pedig nem a központi protokoll tudja megszervezni, hanem az emberek. Akik már rég magukra és egymásra vannak utalva. Biztosan tanulni fogunk ebből. Remélem.