Szolnokról mentem Budapest – Keleti pályaudvarig vonattal egy állásinterjúra. Családom (nevelt lányom és feleségem) kísért el. Nem sűrűn (mondhatni inkább nagyon ritkán) szoktunk vonatozni, így a jegyvásárlás is ennek megfelelően tájékozatlan bénázással volt megspékelve.

A kép illusztráció – forrás


Odaálltunk a szolnoki jegypénztárhoz, kértem két teljesárú és egy diák menettértit a szükséges pótjegyekkel. Fizettem hatezer egynehányszáz forintot összesen, de a pénztártól való távozás után vettem észre, hogy csak oda kaptam a jegyeket. Kicsit mérgelődtünk magunkban ugyan, de az út jól sikerült, útközben sokat nevettünk, és az interjú is remekül ment.
Visszafelé Budapest – Keleti pályaudvaron a peron melletti jegypénztárnál álltunk sorban. Volt egy két problémásabb ügyfél, de a jegypénztáros hölgy ennek ellenére vidám, mosolygós, érthető és határozott volt. Volt nálam még 5000 Ft készpénz, így kikértem a két felnőttet és egy diákot, illetve a gyorsvonati pótjegyeket, majd mikor már venném elő a kártyát, hogy fizetek, a hölgy megállít a következő kérdéssel (látta, hogy a kártyám mellett már csak egy ötezresem maradt):  – A lányunk 14 év alatti?  – Igen. – mondtam.  – Jó. Akkor tegye el a kártyát, mert Önök kísérőnek minősülnek, így a jegyárból mindenkinek jár a 33%.Kiadta a jegyeket, majd elvette az ötezrest, és még adott is vissza belőle, úgyhogy a visszafelé utat megúsztuk háromezer egynehány forintból.Majd a végén hozzátette:  – Jó utat! A legközelebbi jegyvásárlásnál nyugodtan mondják ilyen esetben, hogy kísérők.
El is felejtettem a szolnoki bonyodalmakat rögtön. És örömmel utaztunk haza mind a hárman.